Betűméret csökkentése Betűméret növelése

Történelem

A község története

Panyola területe a honfoglalást megelőző időben is lakott hely lehetett. A halászó-vadászó, később földmővelő-állattenyésztő ember számára a terület jó lehetőségeket biztosított, amit a honfoglalók is kihasználtak.
A település néveredete bizonytalan. Nem valószínű, hogy az első birtokosairól kapta a nevét. Első okleveles említése 1247-ből való. Nevét írják Ponula, Kisponula(1379), Ponyala, Panyola(1382) és Panyla alakban.

A község birtokosai a honfoglalást követő másfél évszázadban a Balog-Semjén nemzetség tagjai, akiknek nevét a szomszédos Kér és Semjén őrzi, ma a Kérsemjén és a Szamoskér. "A három település - Kér, Semjén, Panyola - közül Panyoláé az elsőbbség, ugyanis ennek anyaegyháza van s azt Szent Miklósnak szentelték" - Maksay Ferenc: A középkori Szatmár vármegye. Bp. 1940.
Az oklevelek tanúsága szerint a település a Balog-Semjén nemzetséghez tartozó első birtokos család tulajdona volt 1247-ig. Ekkor Tompa fia Benedek, Ubul fia Mihály és Panyala Péter osztozkodtak rajta. A falu életét beárnyékolta a földesuraik marakodása.

1285-ben a Panyolaiak IV. László királytól engedélyt kértek, hogy ide várat építhessenek. Meg is kapták, és a Szamoson leszállított kőből és mészből megépítették. 1292-ben a Panyolaiak itt lakó ága a többiek tiltakozása ellenére eladta a birtokot a lerombolt vár helyével és két hajtómalommal a Borsa nemzetségbeli Kopasz erdélyi vajdának. Ottó király rendeletére 1307-ben visszakapta a család, de ettől fogva a rokon Kállayakkal elkeseredett határperek sorozata folyt olyannyira, hogy a Kállayak és Panyola Péter királyi ítélet alapján párbajt vívtak a birtokért. 1379-ben I. Lajos parancsára az olasz hadjárat miatt a pert elhalasztották, de a Panyolaiak 1405-ben elfoglaltak részeket a közös birtokból. 1415-ben Panyolai Zsigmond török fogságba került, felesége és gyermekei eladták birtokukat Panyola Lucának és leányainak. 1424-ben Kállay Miklós kapott benne részt, 1427-ben I. Zsigmond király (1387-1437) Kállay Jánosnak adományozta az egészet, mely a XIX. század végéig állandó Kállay-birtok. Sokáig Szabolcs megyéhez tartozott, mivel a birtokközpont Kálló volt. 1806-ban visszakerült Szatmár vármegyéhez.

Későbbi időkben a Kendék és a Dessewffyek is részeltek határából. Az elszegényedő és elköltöző földbirtokosoktól a helyiek vásárolták meg a földeket. A kérsemjéni központú Kállay-birtok Panyola felé eső része is a panyolai gazdák tulajdonába kerül 1920-44 között.


Nagyításhoz kattintson a képre
Térképrészlet a 18. századból

Térképrészlet a 18. századból

A település múltja

Községünknek nincsenek híres történelmi nevezetességei, itt nem születtek nagy hadvezérek, költők, politikusok, híresebb csata sem zajlott. Mégis, miközben az itt élők viaskodtak földjükért, megélhetésükért, nevelték és tanították gyermekeiket, közvetve vagy közvetlenül részesei voltak azoknak a nagy eseményeknek, amelyeket a történelemből ismerünk.


A titokzatos múlt, avagy miről tanúskodnak a régészeti emlékek

Panyola és környéke természeti adottságai már az őskortól jó lehetőséget biztosítottak az emberi települések kialakításához. A síkságból kiemelkedő tereprészeken jó szálláshelyet találtak az erre vándorló népek is. Az ellenség támadásairól a ma is élő folyók, az időszakosan megtelt holt patakmedrek (halvány) és mocsarak is védték őket. Ezek nyomai ma is megtalálhatók.


Panyolai ásatások

"A honfoglalás kori népvándorlás idején betelepülő népek ezt a területet erdős, mocsaras jellege miatt elkerülték, mivel állattartásra nem volt alkalmas. A mindenre szinte használhatatlan területet szláv közösségek tették méterről méterre megművelhetővé. A 11. században ezt a területet is benépesítették. Mivel a Tisza - Szamos közét csak az államalapítás után telepítették be, ezért ez a terület királyi tulajdonba került. A legkorábbi nemzetségi birtokok kialakulása a királyi adományok révén a 11. század második felére keltezhető. Így került a 13. század első felében a Balog - Semjén nemzetség birtokába Panyola és Kérsemjén. Ugyanakkor Panyolával szemben lévő Szamosszeg és réve királyi birtok maradt.

A későbbiekben a terület a faluról elnevezett Panyola család birtokába került, akik a tulajdonjog miatt állandó ellentétben álltak a Kállay nemzetséggel. A 14. században a Kállay család résztulajdont szerzett a területen, aminek következtében a pereskedések száma meg növekedett. Végül 1427 - ben Zsigmond király Kállay Jánosnak adományozta a falut. Mivel a falu és határa Kállay birtok lett, sokáig Szabolcs vármegyéhez tartozott. Aztán a falura több birtokos család szerzett tulajdonjogot, aminek a 20. században bekövetkezett államosítás vetett véget.

A 10. században a megyeközpont Szatmárra került. Ekkor telepítették be a Szamos jobb partját azokkal a közösségekkel, amelyeknek feladata a Szatmár - Gyarmat - Panyola útvonal védelme volt. Nem ez volt a feladata a Remeteszegen, 1979 - ben Németh Péter vezetésével részben feltárt középkori településnek. A falu földrajzi adottságai miatt nem volt alkalmas védőfeladatok ellátására. A területen 1966 - ban Korek József, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze terepbejárást végzett, melynek alkalmával 13. századbeli cserépdarabokat fedezett fel.

Nagyításhoz kattintson a képre Nagyításhoz kattintson a képre

Ezek alapján középkori falu létezését lehetett felfedezni. A monda szerint itt a Remeteegyháza nevű falu létezett, amely kolostorának harangja - a monda szerint minden hetedik évben megkondul. 1979 - ben a Felső - Tisza - vidéki Vízügyi Igazgatóság töltéserősítő munkájának következtében néhány középkori cserépdarab újra a felszínre került. Bejelentésükre a nyíregyházi Jósa András Múzeum régészei megkezdték a terület feltárását és a leletek megmentését. Az ásatás során megállapították, hogy a Remetének nevezett középkori falu a 13. században jött létre a Tisza árteréből kiemelkedő dombháton. A falu legmagasabb pontján építették a század végén az egyhajós, egyenes szentélyzáródású, mázas téglákkal díszített templomot. Alapterülete 14,2 x 7,2 méter. A templom északi oldalához 3,5 x 5 méteres, sarkain támpillérekkel ellátott sekrestye csatlakozott. Csak itt, a sekrestyénél, valamint a templom keleti falánál lehetett még megtalálni az alapozás kőanyagát. A többi helyen a falak kitermelésével erősen megbolygatták az alapozási árkokat, aminek következtében számottevő lelet innen nem került elő.

Az egyetlen épségben maradt sír, amelyet fel lehetett tárni, a templom tengelyére merőlegesen, az egyszeri diadalív alatt helyezkedett el. A sírgödörből egy anyának és két gyermekének csontjai kerültek a felszínre. A sírban találtak egy bronz ruhakapcsot is, amelyet feltételezve az anya használt. A település templom körüli részét a földkitermeléskor elhordták. Ennek következtében két, Árpád - kori ház részlete látott napvilágot, közvetlenül a töltés előtti vizesárok oldalában. A falu bolygatatlan, ásatás alá nem vett része a szántóföldi művelésre használt területen észlelhető. Remetefalu lakóinak életére a templom, egy sírgödör, néhány cserépdarab és két ház leletanyagából következtethetünk. Különösebben szerteágazó gazdálkodási forma nem alakulhatott ki, mert a települést már a 15. század folyamán elhagyták. A falu kiürítésének okaként meg lehet említeni azt, hogy a közeli Tisza folyó kiöntése megakadályozhatta a földművelő gazdálkodás folyamatosságát, s mivel így az élelem biztosítása megoldatlan volt, gazdálkodás szempontjából alkalmasabb területre költöztek.

Egy másik ásatás a Tisza partján Sőregi János vezetésével 1932 - től több éven át tartott. A Zsarókert néven ismert helyen egy középkori tölgyfavázas építmény maradványait tárták fel. Az első feltárás után előkerült részből arra lehetett következtetni, hogy az építmény valamilyen süppedékes, mocsaras területre épített úttest. Ezen ásatás során, egy középkori cserépen kívül semmilyen kormeghatározó lelet nem került elő, de a precíz összeállítás inkább középkori építményre enged következtetni. A második ásatás során felszínre került az a cölöpsor, amely megakadályozta az úttesten való továbbhaladást. Mivel nem építhettek olyan utat, amelyen nem lehet végigmenni, ez a tény megdöntötte az úttest elméletet. Az építmény a legnagyobb valószínűség szerint mocsaras talajon fából és földből épült erősség romja. Tudnunk kell, hogy az Alföldön sem kő, sem pedig a kő szállításához szükséges út nem volt. Várfalat úgy építettek, hogy hatalmas kettős palánkok, kettős sövényrészek közét meghordták földdel, és azt jól megdöngölték. Ez volt a kétszeres, vagy kettős töltött palánk. Sokszor csak egyszeres palánkot építettek, amely a földbe levert hatalmas cölöpök sora volt. Ahol a talaj szilárd volt, ott palánkok közé a földfalat a földre rakhatták. Ha viszont süppedékes, mocsaras, laza talajra építkeztek, ott gondoskodni kellett, hogy a földfal el ne süllyedjen. Ilyenkor a döngölt föld alá erős tartó talapzatot készítettek, legfőképpen tölgyfatörzsekből. Ezek alapján ki lehet jelenteni, hogy a Panyola tölgyfaépítmény tényleg mocsaras talajra épült középkori erősség elpusztult, döngölt agyagfalának tartótalapzata, amely a Tisza - Túr - Szamos folyók árterében hosszú századok alatt hat méter vastag földtakaró alá került.

Nagyításhoz kattintson a képre

Az I - III. ásatás során feltárt rész hossza 23 - 25 méter volt, ha ehhez hozzávesszük a helybeliek azon állítását, hogy a 20. század első negyedében mintegy 100 - 120 méter hosszú rész tűnt el a Tiszába, vagy szedték fel tüzelőnek, akkor megállapíthatjuk, hogy a négyszög alakú építmény egy - egy oldala 130 - 150 (!) méter hosszú volt. A további ásatások során a várfalon belüli rész feltárása kezdődött meg. Az építményen belül cölöpökre épült, paticsfalú házfal gerendáját és a házak néhány alkotóelemét (ajtófélfának látszó faragott ágas, átfúrt fejű cövek) is megtalálták. A VI. ásatás során került elő négy darab hosszú nyelű kés, négy darab edénytöredék, egy köpűs vasnyél, egy vas késnyéltöredék, és az egyik cölöp közelében egy 150 x 50 centiméteres, vesszőből készült, 20. század elején használt haltartókkal teljesen megegyező halászeszköz (varsa) laposra nyomott maradványa. A VII. ásatás alkalmával igen érdekes és rejtélyes rendeltetésű, tölgyfából faragott, horgas végződésű, fúrt lyukakkal ellátott eszközök kerültek a felszínre. Az 1938. évi ásatáskor újabb fa alkatrészeket sikerült feltárni. Az elmondottakból látható, hogy az eredmények Szatmár vármegye középkori történelmének olyan érdekes fejezetét alkotják, melyről eddig tudomásunk szerint sem a hagyomány, sem az írott emlékek, okmányok nem tudnak. A lelet jelentősségét növeli az is, hogy ritka bizonyítéka az olyan várépítési módszernek, amelyről igen keveset tudunk.

Egy 1964 - es terepbejárás alkalmával újabb középkori cserépedényeket találtak a Panyola - Ásottfok elnevezésű területen.

Nagyításhoz kattintson a képre

A feltételezett középkori falu feltárása igen későn, 1991 - ben Erdelyi István vezetésével és a Miskolci Bölcsész Egyesület hallgatói részvételével kezdték meg. Később bekapcsolódtak a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatói is. A terület a Holt - Tiszahát egy része, melyet árok vett körül. Mellette alakult ki az az ismeretlen nevű falu, amely keletkezését a 9. század végére tehetjük. Feltételezhető azt is, hogy a környéken több ilyen típusú település is volt. Az esetleges falvak között a kapcsolatot csónakok segítségével, vízi úton oldották meg. Ez annál is inkább feltételezhető, mert olyan leletek láttak napvilágot, amelyek kereskedelemre utalnak. Ilyen az az üveggyöngy és üvegkarperec is, amelyek más helyről kerülhettek a településre. Alátámasztja ezt az a két agyagfigura maradvány is (egy ló és egy kecske), melyekhez hasonlót csak a mai Moldávia területén találtak.

Nagyításhoz kattintson a képre

Valószínű, hogy a környező falvak között is volt kereskedelem. Előkerültek olyan törött cserepek is, amelyeket összerakva főzésre már nem, de tárolásra használhattak. Ez arra utal, hogy ügyelniük kellett az edényekre, mert kevés volt belőle, amely tényből a kereskedelem meglétét látjuk igazolni. A falvak közötti árucserét az is eredményezhette, hogy egy - egy településen más kézművesség fejlődött jobban.

Nagyításhoz kattintson a képre

Nagyításhoz kattintson a képre

Valószínűleg saját maguk is készítettek kézi szerszámokat. A leletek között található egy csont hálókötő tű, mely azt bizonyítja, hogy halászattal is foglalkoztak. A talált állatcsontok alapján megállapítható, hogy étrendjükön szerepelt a hal is, ha nem is az első helyen. A csontleletekből megállapítható, hogy legfőképpen marhahúst fogyasztottak, de találtak sertés, juh, házilúd és házityúk maradványait is. Étrendjüket kiegészítették vadhússal is, amire a hód és szarvas csontok utalnak. Kézműipari célra használták a tüzet, melynek nagyobb tűzerejéhez fújtatót is alkalmaztak. Emlékét a fújtató csövének darabja őrzi. Tüzet vagy kemencében, vagy a ház közepén gyújtottak. A ház földbe vájt kunyhó volt, melyre tetőt úgy építettek, hogy az a gödör pereménél szélesebb volt, és ott alakították ki az alvóhelyeket. Kilenc házmaradvány került elő, melyek téglalap alapúak voltak. A kemencéket agyagból építették. Ez alkalmas volt a ház fűtésére is. A fűtést úgy is megoldhatták, hogy a ház közepén tüzet raktak, de akkor szellőztetni kellett, mert a házon kémény nem volt. Fűthettek úgy is, hogy a kinti tűzből parazsat vittek a házba és mellette melegedtek. A települést valószínűleg már a 11. században elhagyták. Kik voltak a lakói? A leletek hiányossága miatt megállapítani pontosan nem lehet, mivel a temetőt még sajnos nem találták meg a kutatók. Ez fontos lenne azért, hogy válaszolhassunk arra a kérdésre, kik is lakták ezt a települést. Reméljük, hogy a kutatások lehetővé tételével kiküszöbölhetjük ezt a hiányosságunkat.

Nagyításhoz kattintson a képre

Ezen területek azok Panyola határában, ahol korszerű régészeti ásatások folytak. Van azonban még több olyan hely, ahol régészetileg értékes leleteket találtak terepbejárások során. Ilyen terület a Fekete - fok is, amely a Tisza holtágainak találkozásánál fekszik, itt gyűjtött római kori és Árpád - kori anyagot Széles Gyula tanár, aki sokat foglalkozik Panyola múltjával. Bronzkori, illetve szintén Árpád - kori cserepek jelzik a Hestya területén, hogy érdekes dolgokat rejt magában a föld. Csiszár Árpád a Beregi Múzeum alapítója is több terepbejárást végzett Panyola határában, és jelentős szerepet játszott az ásatások alkalmával. Nemcsak a Tisza parton, hanem Panyola belterületén is találunk érdekes anyagot. A templomkertben Széles Gyula 80 centiméter mélyen zsugorított testhelyzetű csontvázat talált, koponyájánál edényekkel. A Vásármező dombja az a terület, amely még ma is igen élénken foglalkoztatja a panyolai embereket. A hagyomány szerint itt rengeteg kincs van elásva. De régészeti érdekességét a neolit-, bronz-, és rézkori cserépedények adják."

Komádi Róbert


Megosztás: