Betűméret csökkentése Betűméret növelése

Szamosháti fonó


Raffay Anna - Néprajzi "motívumgyűjtés" 1952-1955

"1952-ben hágott az ideológiai harc a tetőfokára. Éppen a "klerikális reakció" ellen küzdöttünk gőzerővel. Szőtsöt nem láttam ősz óta. Az Intézet politikai jellege nyilvánvaló volt. Ki mer ezekben az időkben egy betlehemezés felvételére vállalkozni? Hivatásos, vagy akár főiskolai operatőrjelölt bizonyára nem. Én nem merem a gépet kezelni, mert azt már akkor is tudtam, hogy az embereket gépszemmel másként látja az operatőr, akinek lélegzetet sem igen szabad venni a gomb nyomása közben, nemhogy beszélni, irányítani vagy hallgatózni tudna, mert az elvonja a technikáról a figyelmét. A témát nem szereti a párttitkár, a népiegyüttes-mozgalom keretébe sem fér be - hol lehet elsütni? Szerencsére akkor már a csasztuskák terjesztése révén az amatőr bábmozgalom némi érdemre és ezért valamennyi előnyre is szert tett. No meg az osztályvezető sem tartozott a megjuhászkodók közé. Ispánki János tanárember volt és megértette, hogy nem annyira egyházi jellegű ez a református falvainkban kihalóban lévő játék, és hogy ez végül is a népi bábjáték hagyománykörébe tartozik, így hát ránk adta az áldását, természetesen Szőtssel együtt, hiszen erre ő is előkerült Duna menti "köldöknézéséből" (ezt ő hívta így) és nem voltak gátlásai sem a klerikálisság, sem a reakció ellen vagy miatt.

Megismerve a témát, óriási elhatározásunk született: ezt lámpákkal megvilágítva, benn a szobákban kell felvenni. Mai szemmel ez nem mond semmit, de a néprajzi filmezésben akkor nagy vállalkozásnak tűnt, hiszen a gyakorlat az volt, hogy a ház előtt "berendezik" a szobát, ott folyik a játék a nappali fényben. A gép leáll egy helyre és valaki nyomja a gombot, húzza a rugót és újra nyomja a majdnem mozdulatlanul álló gép rugóját. Amikor a gép nem megy, mert húzni kell a rugót, vagy fűzni a nyersanyagot, hát Istenem, az nincs rajta a képen, de a játékot megállítani nem szabad. Hát ilyenek voltak a mi szép, hosszú, unalmas, de tudományosan hitelesnek mondható filmdokumentációs módszereink.

Négy izzóra meg vagy húsz méter nejlonkábelre valót csak összekapartunk valahogy a zsebünkből (mást nem lehetett akkor még vásárolni, kiküldő szerveink pedig nem akarták megérteni, hogy minek a felvevőgépen kívül valami egyéb is, mint a szűkre mért nyersanyag azoknak a filmeseknek). Volt itthon egy öreg körte helyére csatlakoztatható elosztóm. Azt hittük, a felszerelésünk "noch nie da gewesen", és büszkén indultunk útnak december huszadikán. Az, hogy a mátészalkai személyvonaton állni kellett, hagyján volt. Örültünk, amikor a fehérgyarmatin leülhettünk, hogy az éjszakai állás fáradalmait kipihenjük. Ott jött az igazi meglepetés: a napi egyetlenegy autóbuszra nem fértünk fel s ezért a faluig, ha egyáltalán oda akarunk érni, vagy tíz kilométert kellett gyalogolni olyan kb. mínusz tízfokos hidegben. Ezeket még elvitte a büszkeségünk, hogy forgathattunk, meg a tudat, hogy reggel óta várnak a játékosok bennünket és a gépet burkoló meg a lámpakészletet rejtő táskát is (mert volt ám négy fotólámpa buránk is, amit a fotósoktól kunyeráltunk!). De a metsző szél! Szatmárban ugyanis ha hideg, ha meleg az idő, mindig fúj a szél. Télen vágja a havat az ember szemébe, nyáron a homokkal kisebesíti a nyakát. Olyan az, mint a jászeső.

Már jócskán alkonyodott, ahogy Szabó bácsiék felé baktattunk s nekem egyre jobban melegem lett minden metsző szél ellenére. Ami csak fokozódott abban a pillanatban, amikor a mi jó szándékú embereinket megpillantottam a kellemes petróleumlámpa fényinél. Még akkora eurékát. Délelőtt tíz órától melengették számunkra a tűzhelyen a forralt bort, de még maradt. "Arról" meg nem volt mit beszélni, főként egymással nem. Mert hogyan nézzek a szemébe annak az embernek, itt kb. háromszáz km-re Budapesttől, ilyen útviszonyok után, aki mégiscsak az Emberek a havason, meg az Ének a búzamezőkön híres rendezője, ha a Kádár Katát ki is hagynám a sorból! Elcipelem ide az isten háta mögé, összedobjuk a garasainkat, hogy eredetibb dokumentációt csináljunk a kihaló szokásról, és ide még nem jutott el az elektromosság szikrája sem.

Mindent meg lehet oldani, rendezte el végül is Szabó bácsi, a nagy játékmester. Ma nincs forgatás. Holnap befogjuk az ökröket és átmegyünk a szomszédba. Az a szomszédság meg, ahol már ismerték ezt a szikraváltozatot, éppen huszonhat kilométerre volt. No, ott is akadnak azért rokonok. Egyáltalán nem hamisítunk, ha a felvétel náluk készül, hiszen annak idején eljártak ők még Kassáig is. Ebben a faluba sem ismeretlen az ő játékuk.

Mondjam el, hogy Szőts Istvánnak egy arcizma sem rándult meg? Szerintem már ő is gyanakodott, amikor a faluba érve nem vetett egyetlen fényköröcskét sem a hóra a közvilágítás.

Másnap felkerekedtünk. Az ökrök csak jóízűket bólogattak, hogy ennyi embert húznak ki annyi széna helyett, meg még azt a micsoda faalkotmányt is, amit az emberek is megcsodáltak ám, mert úgy szólt az egyezség, hogy a végső munkákat, pl. a beborítást majd már előttünk csinálják, hogy a néző is jól lássa azt a sínt, amiben a betlehemes bábokat táncoltatják.

Nem kellett ezekben a lakásokban akkor még egy széket sem megmozgatni Szatmárban. Minden archaikus jellegű volt, illett a rekonstruálandó játék miliőjébe. Az emberek gondolkodásmódja sem változott. Aki meg egyszer életében megtanulta a maga szerepét a játékban, az elejétől végig fújja halála óráján is az egészet, még tán a nézők is tudnának súgni.

Nagyképűen most úgy is mondhatnám, hogy hamarosan belámpáztunk. Szőts - mentségére legyen mondva - kb. annyit értett az elektromossághoz, mint mi többiek, de azt tudta a próba után, hogy hova akarja irányíttatni a fényeket. S ez minden. Szög ide, oda is. A lámpa már függ. A zsinórok meg csak utána húznak valahogy. Oda is értek. Falon, szekrény tetején, meg ahogy lehetett. Kettő lámpa kézben. Az egyiket megtartja a szomszéd, a másikat majd én, aztán csak tessék mondani, hogy kicsit erre vagy arra tartsuk. Még egy "kis" magyarázkodás, hogy ez nem fénykép lesz ám, hanem mozgókép, meg hogy annak ellenére, hogy nekünk "néha" meg kell állítani a játékot, meg ismételni is, meg… meg, azért csak tessék úgy csinálni, mintha mi itt sem volnánk. De hogy milyen értelmesek a mi falvaink lakói! Ha más nem, hát az a legfőbb bizonyíték, hogy a film ma is vetíthető, ami róluk is meg a többiekről is készült. Csak egy pontnál lettek látszólag értetlenek. Hogy a hangot nem visszük el olyan messzire, mert hát nincs mivel! De így vált számukra is érthetővé, hogy mondani ugyan kell, de az is igaz, hogy mi meg nagyon megkurtítjuk a játékot, hogy maradjon filmünk a bábtáncoltató részre. Ezt megértették, hiszen mint már mondtuk is, betlehemezni még járnak itt-ott, csak nem bábbal.

Ment is a munka szépen, rendjén. Felvettünk mindent, ami a betlehemes szekrény felé folyt, az egyik irányból, majd "átlámpáztunk", és akkor felvettük a másik irányból is. Vágóképek készültek a nézőkről - de azért csak játsszanak úgy, mintha először tennék, s akkor hirtelen világosság gyúlt az elsötétített szobában. Lángra kaptak a nejlonzsinórok. A szempillantás elegendő volt, hogy áramtalanítsak. Pánik nem keletkezhetett. De végre megebédelhettünk, hisz már kinn is alkonyodott.

Ilyenkor kezdődik a centizés. Hátravolt még az érkezésük és szerencsénkre a napi munkából hazakeveredett egy igazi villanyszerelő, aki még a betlehemes szekrénybe is be tudott építeni egy ötszázas égőt, hogy az ne is látsszon, meg át is világítsa a zsírpapírt. Két méter. Megállnak az ajtóban és beköszöntenek, bekéreztetik a csoportot? Másik két méter. Van még… öt méter. Írd és mondd? Hát ez volt, amit a vágóképekre eldugtam - ki kellett mondanom a legkegyetlenebb végszót. És az a szokás, hogy házról házra járnak!

A Cerberusok nem lehetnek olyan gonoszok a kardjaikkal, mint amilyennek ilyenkor kellett lenni, hiszen a szatmári települések olyanok voltak, mint annak előtte egy századdal. Ma már csak mesébe illő faluképek, nádfedeles házak, kicsi ablakok… filmes paradicsom a néprajzosnak is."

Raffay Anna néprajzkutató, néprajzi filmes Szőts István munkatársa volt a Népművészeti Intézetben, együtt készítették a különbőző népszokásokat megörökítő filmdokumentumokat. Közös munkájukról a Panyolán forgatott Szamosháti fonóról szól Raffay Anna kéziratban fennmaradt beszámolója.


A televízió jobb oldali piros gombjára kattintva tudja elindítani a filmet.


Megosztás: